Nagy elhatározás született múlt héten, váratlan fordulattal irány Magyarország - egy időre.
Menjük csak sorjában. Utálom a munkámat. Jó ötletnek tűnt otthagyni San Franciscót, de az új cég nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mindenki csodálatos öltönyben feszít, de ennyire széthúzó céget én még nem láttam, mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, arrogáns, és egy felső 10%-ot kivéve inkompetens. Egyáltalán nem segítőkész. Ma reggel is hibát találtunk abban a prezikében, amit hosszú approval processek végén, minden kisisten aláírt, mutogattuk vevőnek, stb. A mérnök srác meg csak pingvinezett, hogy hát hát de igenis jól van az, aztán kijavította, miután három nem mérnök elmagyarázta mi nem stimmel.
A fentiekből kifolyólag a kollegák nagy részével nem jövök ki, és sokat gondolkoztam rajta, hogy akkor most mindenki hülye, csak én nem, vagy, ami valószínűbb, hogy én nem illek ide. Igazából mindegy is, csak az ember önbecsülésének fontos, hogy tudja, megmagyarázza magának, mitől nem úgy jönnek össze a dolgok, ahogy remélte.
A konteó kezd összeállni, ahogy egyre jobban átlátom a belső politikai cicaharcokat, egyre többször hallom, hogy x munkatárs sajnos felmondott. És mégegy. Az elmúlt hónapban már hatan. Volt köztük közelebbi ismerős is, akivel jobban kijövök, elbeszélgettünk mi ez az elvándorlási hullám, és úgy tűnik, nem csak én látom, hogy valami változik a cégnél, mindenkit túlhajtanak, köszönni nem csak nekem nem szoktak, a Sales targetek nem teljesülnek, szóval legjobb, ha elhagyod a süllyedő hajót. Tegnap a country managerről derült ki, hogy majdnem elment, de sikerült meggyőzni, hogy maradjon még egy évet. Mondjuk erre kíváncsi lennék mi történt, mert az ő szintjén már nem kenyérre kell, a pénz nem lehet ok.
No, mivel mindenki elhúz, nekem is ideje lenne, a megüresedett helyeket nem, vagy csak csigalassúsággal töltik fel, tehát még több munka jut ugyanannyi emberre.
Párhuzamos cselekményszál, hogy erősen közeleg kislányunk születése, e sorok írásakor még hat hét a hátralevő idő, így az Asszony is felhagy a munkával, igaz, neki a hongkongi állam nagylelkű adományaként jár 10 hét szülési szabadság, amit 80%-on fizetnek. Miután lett útlevele a kiscsajnak, haza is kellene vinni megmutatni, erre úgy két-három hetet szántunk volna eredetileg, ami nem túl sok, csak egy hatalmas rohanás minden nagynénit, rokont és barátot végigturnézni.
Újabb történetszálként, London óta nem adjuk fel a sivatagi vihar hadműveletet, továbbra is Dubai-ba szeretnénk költözni, 1-2-3 évre, csak valahogy nem akart összejönni, közbejött az amcsi előléptetés, a hongkongi lehetőség, de most már aztán tényleg mennénk, nem érdekel már Ausztrál kitérő vagy bármi egyéb sidequest. Az én cégemnek ugyan van ott irodája, de a fent részletezett okokból nem szívesen mennék, meg nem is állok úgy, hogy kérhessek. Asszonnyal viszont meg vannak elégedve, így pár hete felvetette főnökének, hogy mi lenne, ha szülési szabiról nem is ide jönne vissza, hanem.... igen, jól sejted, Dubai-ba. Nem lett elhajtva, utánanéznek, keresgetnek, valami csak lehet belőle ott is. Addig is viszont, én utálom a melót, ő amúgy is maternity leave-en, mi lenne, ha felmondanék a rákba és hazamennénk? Nagyszülők örülnek, hogy nem csak két-három hétre látják az Onokát, nekünk sem egy akkora rohanás, otthon nem olyan drága az élet, és még szeretünk is otthon lenni, a nagyon távlati jövőt otthon képzeljük el.
Mi van, ha nem jön össze Dubai? Akkor várunk, otthon, békességben nevelgetjük az utódot, 7 év külföldi munka után jól fog esni egy kis szabadság, aztán... majd meglátjuk. Valahogy úgyis lesz, nem?
